a boszorkány halála

Boszorkányégetés 1555-ben, Dernburgban. Forrás

A boszorkány haláláról tulajdonképpen már szó esett más bejegyzések részeként, megérdemel azonban egy önálló posztot (a mellékelt illusztráció ne tévesszen meg senkit, a különböző kivégzési módokat mellőzve a természetes elmúlásról fogok írni). A magyar néphit szerint a boszorkány haldoklásának egyik jellegzetes vonása, hogy addig nem tud kiszenvedni, amíg valakinek át nem adja a tudományát. Az ideális jelölt általában egy fiatalabb nőrokon - lánygyermek, unokahúg -, akire a haldokló kézfogással hagyományozza a mesterséget. Férfi boszorkány esetében legtöbbször fiú a jelölt, egy karcsai közlés szerint például az agg bűbájos fiúunokáját szerette volna örökösévé tenni.

Ha nincs önként jelentkező erre a kétes posztra, a boszorkány kétségbeesésében különböző cselfogásokkal igyekszik rávenni látogatóit, hogy megérintsék. Ha így sem sikerül megválnia a mesterségétől, egy háziállatot vagy használati tárgyat - általában seprűt - nyomnak a kezébe. Több elbeszélés számol be arról, hogy a szóban forgó háziállat - kotlós, üsző - a boszorkány érintése nyomán elpusztult, a seprű pedig "mindenféle hangon sivított", "ide-oda szállt", míg el nem égették. Néhány forrás szerint a végét érző boszorkány élő fára, illetve holt tőkére "kötötte" a mesterségét.

Hetén úgy tartják, a halódó boszorkánynak tüzes szenet kell a talpa alá rakni, csak így tudja elhagyni ezt a világot.

A boszorkány haldoklását különböző állatok feltűnése kísérheti. Ismert a halott boszorkány állatalakban távozó lelkének motívuma: "... hogy midőn a boszorkányokat elégették, lőport kötöttek torkuk alá s úgy tették máglyára, ekkor látni lehetett, hogy béka, egér, pocok alakban akartak menekülni, de visszasöpörtettek és megégetettek..." (Ipolyi, [1854] 1987). A boszorkány haldoklásakor megjelenő, a temetési menetet követő, a koporsóra ülő vagy azt körülvevő állatok (óriás béka, legyek, macskák, darazsak) démoni szolgák, a boszorkányt megszállva tartó ördögi szellemek vagy a boszorkány lelkének alteregói. Erre néhány példa: "Egy Krizsánkó Mári néni nevű öregasszony, 94 éves volt, és az, a hiedelem szerint, a faluban boszorkány híribe állott. És amikor az meghat, ... amikor fölvették a koporsót, hogy viszik...megeredt a nagy esső, úgy, hogy majdnem letépte róluk a ruhát... De azért csak mentek. És a hídra vivők, a kísérők közül többen látták, hogy egy óriás béka rajt feküdt a koporsón... s a pap is látta...."(Kaposvár). "Vót egy öregasszony Aszódon... nagyon beteg lett, és mondta, híjják el a papot, meggyónik. És aztán, mikor bement a pap, rengeteg légy lett a szobába, és mind a papra ment, és nagyon csipték. És amikor megáldoztatta, megszentelték, mind eltűntek, és akkor meghalt az öregasszony" (Galgamácsa). "Édesanyám mesélte, hogy egy öregasszonynak hét fekete macskája volt. Aztán, mikor meghalt az öregasszony, kitették a koporsót az udvarra, és a hét macska körülállta. Amikor vitték a koporsót, nagy szél támadt... Mire a sírhoz értek, a hét macska már ott volt. Mikor a koporsót leeresztették, úgy eltűntek a macskák, hogy senki se tudja, há lettek." (Kemenesmihályfa). "... Elég az, hogy mikor [a boszorkány] halt meg, háromszor halt meg, s háromszor felébredett. Mikor halt meg, a szemein s az orrán jöttek ki a darazsak rajostól, s a száján visszamentek, s akkor újra élt... Harmadszor, mikor kijöttek a szemein s az orrán, akkor nem mentek vissza, hanem elszálltak, mint a füst...." (Nagyvejke - Istensegíts. Az idézetek forrása: Pócs 2012). A példákat hosszasan lehetne még bővíteni. 

A boszorkány haldoklása mindenképpen kínkeserves, halálát pedig gyakran kísérik különös természeti jelenségek. Jellemző például, hogy a temetés idején valóságos égiháború, pusztító erejű zivatar tör ki, de a gyászmenetre lecsapó forgószél sem ritka. Előfordul, hogy a koporsó elnehezül, vagy épp ellenkezőleg: hirtelen könnyebbé válik (siklódi hiedelem szerint azért, mert az ördögök magukkal ragadták a testet.) Szatmári vélekedés, hogy a boszorkány lelkét halála napján éjfélkor maga a fekete hintón érkező Sátán hurcolja magával.

A halott boszorkány visszajárása ellen különböző módszerekkel védekeztek. A szláv kultúrkörrel szorosabb kapcsolatot ápoló vidékeken (például a kárpátaljai magyarságnál) ismert a holttest karóval történő átszúrásának gyakorlata. Erdélyben - Szendrey Ákos szerint - ezt azzal egészítették ki, hogy földet tömtek az illető szájába.

Felhasznált irodalom:

Ipolyi Arnold (1854) 1987: Magyar Mythologia. Európa Könyvkiadó, Békéscsaba. (Reprint)

Magyar Néprajzi Lexikon: Lélek

Pócs Éva (szerk.) 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága I. Balassi Kiadó, Budapest.
Szendrey Ákos 1986: A magyar néphit boszorkánya. Magvető Kiadó, Budapest.