2013. augusztus 10., szombat

a boszorkányszombat

A kereszténység és szülőanyja, a judaizmus kezdettől ellenséges érzülettel viseltetett a mágia iránt (ld. Mózes törvényei). A Krisztus-hit fennállásának első felében, egészen az 1400-as években kezdődő tömeges boszorkányüldözésig azonban csak magányos varázslók, javasasszonyok, jósnők, rontó bűbájosok ellen folytak peres eljárások. A szervezett boszorkányszekta és vele a rémséges "sabbath" képe viszonylag jól meghatározható helyen és időben: a Nyugati-Alpokban, a XIV. és a XV. sz. fordulóján bukkant fel.
A boszorkányok titkos éji gyűléseinek vélt vagy valós eseményeit elsősorban a boszorkányperek iratai, másodsorban - hazai viszonylatban - a 19.-20. században gyűjtött és a rögzítés idején többé-kevésbé még eleven boszorkányhiedelmek révén ismerhetjük meg. A "sabbath" képének kialakulását egyfelől az elit kultúra, vagyis az egyház felől érkező "hivatalos" demonológiai tanok, másfelől a tanúk, vádlók és vádlottak által képviselt, "alulról" beleszivárgó folklórelemek határozták meg - igaz, az összképben a két réteg nem mindig különül el világosan. A kereszténységnek a boszorkánysággal kapcsolatos elképzelései a lelkipásztori tevékenység, a(z olykor írásban is megjelentetett) prédikációk, valamint az Európa-szerte terjedő demonológiai traktátusok (értekezések, kézikönyvek) révén eljutottak a népi műveltségbe és befolyásolták azt. Ugyanakkor az is előfordult, hogy a helyi ismeretanyag és a "mainstream" álláspont alig vagy szinte egyáltalán nem tudott közös pontot felmutatni: a sematikus boszorkányvádak helyett a vádlottak archaikus hiedelmekről számoltak be, amelyek előtt az inkvizítorok tanácstalanul álltak (lásd a benandanték C. Ginzburg által feltárt esetét). 
A boszorkányszombat gerincét - Róma meglátásában - általában a következő tevékenységek alkották:
- szektagyűlés (bizonyos meghatározott időpontban és helyen); a boszorkányok csoportosulása nem csak alkalmi összejövetel, hanem kiforrott társaság, jól szervezett hierarchiával rendelkező egyesület
- a kereszténység megtagadása, a Biblia leköpése, egyéb szentséggyalázó tettek (pl. a feszület megtaposása, a szentelt ostya varázslatra való használata stb).
- szövetkezés a Sátánnal a keresztények megrontására; utóbbiak tényleges bántalmazása (pl. varázslattal, méreggel, rontással vagy fizikailag: ütlegeléssel, nyomással, erőszaktétellel stb.)
- A Sátán általi megbélyegeztetés (ennek jele különleges formájú folt, anyajegy vagy érzéketlen, hideg terület a testen) és a neki tett hűségeskü (különféle obszcén gesztusok révén, például az ülepet vagy genitáliákat illető csókkal megpecsételve). 
- rituális (csecsemő)gyilkosság és az áldozat felfalása; a holttest zsírjából és kötőszöveteiből főzött hírneves "boszorkánykenőcs" elkészítése
- undorító (állati és emberi ürülékből és egyéb salakanyagokból, hullák testrészeiből stb. készült) ételek és italok fogyasztása, lakomázás és részegeskedés
- Ördögimádás (a nevezett gyakran állatalakban mutatkozik), fajtalankodás az (állat-alakú) Ördöggel és egymással: kicsapongó orgia
A fentiekhez adódott az éjszakai repülés, a (földek termékenységéért vívott) eksztatikus lélekcsaták és az állattá változás motívuma, amelyekben Carlo Ginzburg kereszténység előtti, végső soron az őseurópai (eurázsiai) samanisztikus világképre visszavezethető vonásokat lát. Könyvében (ld. források) kitér az olasz benandantékra, a livóniai "farkasemberekre", valamint több közép-európai és balkáni varázslótípusra (köztük a néhány - valószínűleg szomszédainktól átvett - vonásával ide köthető táltosra), akik köré az inkvizíció által propagált sablontól jelentős mértékben eltérő hiedelemanyag rétegződött. Hasonlóképp említi azokat az asszonyokat, akik saját bevallásuk szerint éjjelente egy titokzatos (Diana, Herodiana, Horiente, Bona Horiente, Richella, Sibilla, a 'jó játék asszonya' stb. nevekkel illetett), jóindulatú istennő vezetésével repülnek, mások otthonaiban titkon vidám dínom-dánomot ülnek, a gyógyfüvek és a varázslás titkait tanulják és így tovább. 
Természetesen a népi kultúra a feljelentés megfogalmazásakor is hallatja hangját: így az egyszerű szomszédsági perpatvar indukálta rontásvádakban (tejhaszon elvétele, szőlőtőke megcsapolása, szemmel verés stb.) vagy a misztikus élménynek a helyi folklór szűrőjén keresztül történő értelmezése során (éjszakai boszorkánynyomás, boszorkányok általi elragadás, meghurcoltatás stb.).
Visszakanyarodva a "sabbath" kritériumaihoz: meglepőnek tűnhet, hogy Krisztus követői milyen gyomorforgató cselekedeteket tulajdonítottak a bűbájosoknak. A fent felsorolt rémtettek azonban már évszázadokkal a szervezett és tömeges boszorkányüldözés megindulása előtt kész sztereotípiává ötvöződtek. A rituális gyilkosság és emberevés vádja közel 2000 éve épp az akkortájt üldözött vallási kisebbségnek számító keresztényeket sújtotta zsidó és római ellenlábasaik részéről. Az antropofágia mint az abszolút gonoszság megfellebbezhetetlen bizonyítéka összeolvadt a szintén ősi tabut sértő vérfertőzés és a primitív bálványimádás, állat-tisztelet bűnével, hogy végletesen elvetemültnek mutassa a célcsoportot. Nem csak az őskeresztényeken csattant azonban az ostor: még Jézus idejét megelőzően (az ie. I. században) Alexandriában a zsidókról is hasonlóan otromba híresztelések keringtek.
Amikor a kereszténység megkezdte véres menetelését a vallási hegemónia felé, túlsúlyba kerülve hamarosan mások ellen fordította a készen kapott sztenderdet: "... Szent Ágostonnal az élen immár maguk a keresztények elevenítették fel a régi rágalmakat a katafrízek, marconiták, Karpokratész-követők, borboriánusok és egyéb kis-ázsiai és afrikai eretnek szekták ellen" (Ginzburg, 2003). Nyugaton az 1022-ben Orléans-ban kivégzett eretnekekkel, majd a valdensekkel, fraticellókkal, katharokkal, keleten a bogumilokkal folytatódott a sor.
Az 1300-as években lepra sújtotta Nyugat-Európát. Ekkor a kórt terjesztő betegek kerültek kereszttűzbe - a zsidósággal és a muszlimokkal karöltve. A fertőzötteket azzal gyanúsították, hogy az Ördöggel, illetve az ő követeiként dolgozó zsidókkal és muszlim fejedelmekkel (például a Sátán földi helytartójaként uralkodó Granada királyával) szövetkeznek a keresztények kipusztítása érdekében: mérget szórnak az ivóvízellátást biztosító kutakba és folyókba, titkos találkozókon hódolnak a Sátán előtt, tervezgetik a Krisztus-hívők szisztematikus kiirtását, s már előre felosztják egymás között az így megszerezni remélt méltóságokat. "Francia földön mindenütt bebörtönözték a leprásokat, és a pápa elítélte őket; sokukat máglyára küldték..." - írja a roueni Szent Katalin kolostor krónikája (Ginzburg, 2003). "V. Hosszú Fülöp francia király 1321. június 21.-én Poitiers-ben kiadott rendeletében engedélyezte mind a leprások lemészárolását, mind pedig a bezárásukat... Néhányan azonban büntetlenül vészelték át az üldözést, ezért velük szemben is intézkedni kellett. A megmaradt leprások közül azok, akik bűnösnek vallották magukat, máglyára kerültek. Akik nem voltak hajlandók vallani, azokat kínvallatásnak kellett alávetni, és ha bevallották az igazságot, el kellett őket égetni (kiemelés tőlem - h.e.) ... Azokat a leprásokat, akik mindennek dacára nem voltak hajlandók beismerni bűnrészességüket, lakóhelyükön kellett bezárni, férfiakat és nőket gondosan elkülönítve. Ugyanez a sors várt a jövőben esetleg születő gyermekeikre is... " (uo). Ginzburg egy korabeli krónikás soraival idézi fel a kor szörnyűségeit: "Azt beszélik - írja - , hogy a zsidók összefogtak a leprásokkal a gaztett végrehajtására ... : éppen ezért sokukat a leprásokkal együtt elégették. A csőcselék nem várt sem a prépostra, sem a kormányzóra, maga osztott igazságot: jószágaikkal és ingóságaikkal együtt bezárták az embereket a házaikba, és mindent rájuk gyújtottak.". 
A leprások és a zsidók kiszorulása a társadalomból már korábban megkezdődött (példának okáért megkülönböztető öltözetet kellett viselniük - a zsidók számára ezt az 1215-ös lateráni zsinat írta elő, amint látjuk, több mint 700 évvel megelőzve Hitlert; azok az őket érő rendszeres atrocitások miatt a XIII.-XIV. század fordulójától kezdve kialakították önálló telepeiket, gettóikat; a kényszerű elszigeteltség hamarosan a leprásokra is kiterjedt), s a két csoportot már csak perifériális helyzetük, valamint felemás vallási megítélésük is összefűzte. Ugyanakkor az 1320-as évek végére a leprások elleni hadjárat véget ért, méghozzá teljes feloldozással és megkövetéssel: ellenben a zsidókat érintő vádakat formálisan nem vonták vissza. Az 1347-ben kezdődő pestis pedig csak olaj volt a tűzre: a ragálytól rettegő tömeg Franciaországban több helyütt valóságos mészárlást rendezett az izraeliták között. A véres erőszakcselekményeket eleinte még a hatóság rosszallása kísérte, hamarosan azonban fellobbantak az első máglyák az ismét méregkeverőnek és a Sátánnal szövetkező istenteleneknek kikiáltott zsidók alatt (VI. Kelemen pápa határozott ellenkezése süket fülekre talált a pestis tombolásában). A betegség terjesztése mellett a rituális emberölés,-és evés, valamint a varázslás vádja is felkerült a listára.
A XIV. sz. végén - XV. sz. elején éppen itt, a Nyugati-Alpokban, ahol a leprások, zsidók és eretnekek üldözése oly nagy múltra tekint vissza, jelennek meg az első híresztelések egy (a korábbi bűnbakok, vagyis hitehagyott keresztények és zsidók által alapított) démonikus, gyermekrabló, emberevő, egyháztagadó, ördögi varázslatokat űző szektáról. 1409-ben a frissen megválasztott V. Sándor pápa "... Pisából bullát intézett ahhoz a ferences Ponce Fougeyronhoz, aki a Genf, Aosta, Tarantasia egyházmegyéit, valamint a Venasse-i grófságot és Avignon városát is magában foglaló hatalmas terület főinkvizítora volt. A ... bullában a pápa azt panaszolja, hogy az előbb felsorolt területeken a keresztények az elvetemült zsidókkal együtt titokban a keresztény vallással ellentétes új szektákat és tiltott rítusokat alapítottak és terjesztenek... számos keresztény és zsidó boszorkányságot, ördögidézést, bajűző varázslatokat, babonákat, gonosz és tiltott praktikákat művel..." (Ginzburg, 2003) Kevéssel később (1435-37 táján) Johannes Nider "Formicarius"-ának V. kötetében a régóta ismert falusi boszorkánypraktikák (szerelmi varázslás, halálos rontás stb.) mellett - Peter von Greyerz bíró és egy domonkos inkvizítor személyes tapasztalatairól szóló beszámolója alapján - megjelenik az ördögi, gyermekfaló, sátánimádó csoportosulás. Ekkor tehát már az inkvizíció gyakorlatában is ismert a boszorkányszombat néhány sematikus eleme. Peter von Greyerz állítása szerint a vádlottak mozgalmuk alapítását az 1300-as évek második harmadára ('70-es, '80-as évek) teszik. Az érintett korszakból fennmaradt periratok későbbi áttanulmányozása során ugyanerre a felismerésre - a boszorkányszekta (képének) kevéssel a XIV. század közepe után történő megerősödésére - jut az 1500-as évek elején Bernardo Rategno inkvizítor.
Német krónikások (Jüstinger von Königshofen, Johann Fründ) tolmácsolják a Dauphiné és Valais kantonban a XV. sz. első évtizedeiben lefolytatott (több mint száz férfi és nő kivégzésével záruló) eljárásokat, melyek során "... a megkínzott vádlottak végül beismerték, hogy beléptek az ördögi szektába vagy társaságba (gesellschaft). A gonosz valamilyen fekete állat - olykor medve, máskor birka - képében jelent meg előttük. A szektatagok, miután megtagadták Istent, a hitet, a kereszténységet és az egyházat, megtanulták, hogyan lehet felnőtteket és gyermekeket varázslással megölni vagy megbetegíteni. Néhányan azt vallották, hogy kis időre farkassá tudnak változni, így támadnak a nyájra; mások azt állították, hogy az ördög által sugalmazott füveket elfogyasztva láthatatlanná váltak. A gyűlésekre boton vagy seprűn lovagolva érkeztek; utána pedig betértek a kocsmába, megitták a legjobb bort és belepiszkítottak a hordókba. A vádlottak elmondása szerint a szekta ötven esztendeje jött létre (ismét az 1375 körüli dátumnál kötünk ki)..." (Ginzburg, 2003)
A Savoyában, 1435-ben kiadott "Errores Gazarium" és a jogász Claude Tholosan könyve, amely a Briancon környéki boszorkánypereket dolgozza fel, hasonló motívumokat ismertet, egy kivétellel. A fentebb említett valais-i csoport a fennálló törvényes rend megdöntését is tervezte, hogy saját királyukkal az élen átvegyék a hatalmat az ország felett. Ez az elem összekötő kapocs a korábbi, leprások és zsidók elleni eljárásokhoz, akiket szintén azzal gyanúsítottak, hogy az egész társadalom leigázására törekednek. A későbbi boszorkányperekből a nagyszabású politikai összeesküvés víziója fokozatosan kikopik, a többi vonás azonban a boszorkányhisztéria közel 250 esztendején át jóformán változatlanul megmarad.
Ginzburg nyomán a következőképp lehet összefoglalni az események láncolatát:
- a rituális gyilkosság, antropofágia, vérfertőzés, bálványkultusz vádja az ókori zsidókkal, majd keresztényekkel szemben (.i.e. I. sz - i.sz. II. sz)
- a rituális gyilkosság, antropofágia, vérfertőzés, bálványkultusz vádja keresztény részről a különböző eretnek csoportok ellen (i.sz. IV.-V. századtól - XI.-XII. század)
- Ördögszövetség, a keresztény társadalom elleni összeesküvés, lerombolására tett kísérlet (fertőzést terjesztő méreg útján), sátánimádás vádja a leprások, zsidók és általánosságban a muszlimok ellen (XIV. század első fele, a lepra idején: 1321-1328. A muszlimok nem váltak tényleges üldözés célpontjává, hiszen nem éltek a szóban forgó területen; az "ördögi ellenség, távoli, kívülálló gonosz" megtestesítőiként kerültek a vádlottak közé).
- Ugyanezen vádak a pestisjárvány kitörésekor a zsidók ellen (XIV. század közepe; 1347-48)
- A krisztus-hitet tagadó, ördögidézéssel, varázslással, rontással foglalkozó, emberevő-sátánimádó eretnek gyülekezetek vélt létrejötte (XIV. század harmadik harmada; ~1375)
- Az isten,-egyház,-és vallástagadó, szentséggyalázó, ördögimádó, csecsemőgyilkos, titkos éji gyülekezeteket szervező, állatalakot ölteni képes, keresztényeket bántalmazó, megkárosító vagy megölő, féktelen orgiákat csapó hitehagyott szekta főbb vonásainak megjelenése egyházi és világi forrásokban (pápai bulla 1409, J. von Königshofen jelentése a valais-i gyülekezetről 1430; Nider: Formicarius 1435-37, Errores Gazarium és Claude Tholosan 1435)
A fenti adatok nem csak időben, térben is összefüggnek. A franciaországi eretnekmozgalmak után "... az üldözés 1321-ben a leprások ellen Franciaország délkeleti, a zsidók ellen pedig az ország északnyugati részén volt jellemző, 1348-ban a zsidóellenes hadjárat magukkal a zsidókkal együtt Dauphiné és Savoya területére, illetve a Genfi-tó vidékére vándorol át, éppen abba a térségbe, ahol később a zsidókból és keresztényekből álló új szekták létezéséről számolnak be, és ahol megkezdődik a boszorkányszekták üldözése..." (Ginzburg, 2003).
Az "új ellenséget" eleinte a korábbi bűnbakok - eretnekek, leprások és zsidók - számlájára írták; nem véletlen, hogy a boszorkányság korabeli terminusának több kifejezése hozzájuk köthető. A szóban forgó vidékeken (Dauphiné, Savoya, Briancon) a nyelv a fenti történelmi folyamat számos emlékét őrzi: a spanyol eredetű "gafo" (leprás) szóval rokon "gafa" (boszorkány), a synagoga-ból (eretnekek gyülekezete értelemben) lett snagoga (éjjeli lények tánca), vagy a boszorkányszektára általánosan használt "herejoz" (eretnek), "vaudey, vaudois" (valdens. A boszorkányokat és elődeiket érintő vádakba a különböző eretnekségek dualista világképe is belejátszott).
A boszorkányszombat ismérveiben tehát részben - a történelem folyamán több marginális csoportot érintő - sztereotip rágalmak, részben a korábbi vallási forrongások, eretneküldözések során megfogalmazódó elképzelések, részben - és nem utolsósorban - pedig a népi ismeretanyag, a folklór tükröződik. Különösnek tűnhet, hogy a "felülről jött" sztenderdet a vádlottak némelyike készségesen elismerte, sőt, részletes beszámolókkal támasztott alá. Ez javarészben a tortúra-vallomásoknak köszönhető. Amennyiben a boszorkánysággal gyanúsított személyek az inkvizítorok propagálta vádaktól eltérő vallomást tettek, kínzással csikarták ki belőlük a bírák által elvárt sabbath-események beismerését. Az inkvizíció munkamódszerének kifinomultságát mutatja, hogy - lévén a keresztény egyház intézménye - nem onthatott vért: ezért aztán  olyan kínzóeszközök egész armadáját fejlesztette ki, amely "vértelenül" is képes volt rettenetes fájdalmakat okozni. A kínzással kicsikart vallomást egy nappal később újra megismételtették a vádlottal, hogy megbizonyosodjanak arról: önként és nem kényszer hatása alatt mondta - ám ha ekkor mégis visszakozott, újabb tortúrának vetették alá. Nem csoda, hogy férfiak és nők ezrei ismerték be: csecsemőket ettek meg, szomszédaikat bántalmazták, leborultak a Sátán előtt és meggyalázták a Bibliát.
A népi és az elit műveltség közti szakadék olykor meglehetősen nagyra nőtt, s az egyházi hivatalnokok nem tudták azt áthatolni. A periratokban a vádlottak és közösségük mentalitása, gondolkodásmódja és világképe a hivatalos egyházi álláspont súlyos tömbjének árnyékában marad. Az utókor feladata kihallani a boszorkányszombat szörnyűségei mögül azt, hogyan gondolkodtak s miként cselekedtek misztikus-mágikus gyakorlatuk során a múlt áldozatai.

Források:
Ginzburg, Carlo 2003: Éjszakai történet. A boszorkányszombat megfejtése. Európa Kiadó, Budapest.
Pócs Éva 2001 (szerk.) : Demonológia és boszorkányság Európában. Studia Ethnologica Hungarica I. PTE Néprajz Tanszék - L'Harmattan, Budapest.

További ajánlott irodalom:
Bessenyei József - Kiss András - Pál-Antal Sándor - Tóth G. Péter (1997, 2000, 2002, 2005): A magyarországi boszorkányság forrásai I-II-III-IV. Balassi Kiadó, Budapest.
Pócs Éva 1997: Élők és holtak, látók és boszorkányok. Mediátori rendszerek a kora-újkor forrásaiban. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Pócs Éva 2004 (szerk.): Áldás és átok, csoda és boszorkányság. Tanulmányok a transzcendensről IV.
Szendrey Ákos 1986: A magyar néphit boszorkánya. Magvető, Budapest.

Goya: Boszorkányszombat


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése