2010. december 31., péntek

egyensúly

Tegnap délután lementem a gyerekekkel a falu határában elnyúló legelők befagyott belvíz-tócsáira csúszkálni. Annyira pazar látványt nyújtottak a kékes párába burkolózó dombok, a fölöttük aranyló, már alkonyra hajló Nap, s az annak fényében vakítóan szikrázó, sima jégtócsák!  A kicsik előreszaladtak, kiáltozásukat, nevetésüket elnyelte a távolság, csak kalimpáló fekete sziluettek rajzolódtak ki az izzó ragyogás előterében. Bundás, a bozontos fehér puli körülöttük ugrált boldog átéléssel, időnként maga is meg-megcsúszva. Idilli pillanat volt.
A jég felszíne helyenként már olvadozott, itt-ott többcentis kása borította, amiben a gyerkőcök persze élvezettel tapicskoltak. Én óvatosabb voltam, mert habár az össz vízmélység nem lehetett több 10 cm-nél, nem volt kedvem bokáig eláztatni a csizmám - így aztán esetlen kacsa módjára tipegtem előre. Időnként láttam, ahogy a talpam alatt lesüpeddő felszíni jégréteg alatt légbuborékokban gazdag vékony vízhártya terül szét. Igyekeztem nem áttörni a repedezett, felpuhult felületet, s csak csodáltam a napfényben tündöklő, kristályosan áttetsző szépséget. Közben szüntelen a Denean egyik dala csengett a fülembe: "We must learn to walk in balance..."  Habár jelen esetben e mondat szó szerint értelmezhető :), nekem akarva-akaratlanul is azt juttatta eszembe, hogy a Földön való létezésünk mennyire hasonlatos ahhoz a szüntelen egyensúlykereséssel kísért, elővigyázatos csoszogáshoz, amit produkáltam. Hiszen a bolygó természetes ekvilibriuma legalább olyan törékeny, ökoszisztémái legalább olyan sérülékenyek, mint a megolvadt, elvékonyodott jég. E törékenység számtalan csodát rejt, de ha mindenáron közelebb akarunk hajolni, hogy megszemléljük, könnyen lehet, épp azzal tesszük tönkre. Meg kéne hát tanulnunk egyensúlyban járni - óvatosan lépkedni Földanya szentélyében, s tiszteletben tartani annak érzékenységét.
Lehet, hogy a fentiek üres, szentimentális szólamok, talán tényleg kissé romantikusan fejeztem ki magam. Néha elragadnak efféle ábrándos pillanatok:). Elvarázsolt a napsütés és a fagy nászából kibomló sziporkázó jégtükör, amely bármily mozdulatlannak és ridegnek tűnt is, ugyanannyi életet, változatosságot és dinamizmust rejtett magába. Elbűvölt e parányi és tökéletesen földhözragadt momentuban kifejeződő egyetemes örökigazság. Hány és hány mindennapi jelenség sugall hasonlóan fontos tanulságot, csak észre kéne venni!

Áldás!
Hulló Eső, 2010-12-31

versus

Mikor egy ismerősöm a "hétköznapi élet vs boszorkányság" kifejezést alkalmazta, bennem némi ellenérzések ébredtek a versus kötőszó használata okán. Habár magam is küszködök civil énem és pogány belvilágom összeegyeztetésével, nem hittem, hogy e kettő feltétlen szemben állna egymással. A tegnapi családi találkozó viszont újfent rádöbbentett, hogy a wicca ösvényén járva mindinkább eltávolodok legközelebbi hozzátartozóim világnézetétől, életfelfogásától, - ahogy az ő mindennapi valóságukat kitöltő gyakorlatias tények, események is fényévekre esnek az engem foglalkoztató problémáktól és gondolatoktól (igaz, ebben közrejátszik a köztünk fennálló jelentékeny korkülönbség is).
Az esti beszélgetés az ünnep szellemiségéhez vajmi kevéssé kapcsolódó téma, a gyermekvállalás-lombikbébi program-adoptálás-abortusz körül forgott (habár utóbbiakban egyikünk sem érintett). Meglehetősen magasra csaptak az indulatok, ahogy kiderültek a témával kapcsolatos meglátások személyenkénti eltérései. Amint az várható volt, engem, akinek semmi tapasztalata nincs e téren, a társaság java lényegében félvállról vett. Valahogy megrekedtem félúton a felnőtt-lét és a gyermekkor között: ha összejön a család, az együtt töltött idő nagyrészében az unokahúgaimmal,- és öcséimmel játszok, néha-néha pedig megpróbálok belekapcsolódni a gyereknevelés-házvásárlás-építkezés-fűtés és egyéb zamatos kérdések körül forgó szülői beszélgetésbe. Mivel a testvéreim két dekáddal ezelőtt felváltva pelenkáztak, nem csoda, ha bizonyos értelemben még mindig gyerekként tekintenek rám. S míg ők tizenakárhány éve megházasodtak, dolgoznak, gyermeket nevelnek, én még mindig a szülői ház oltalmában élek, tanulok és minden lehetséges módon igyekszem meghosszabbítani a gondtalan ifjúkort:). Egy előnye van ennek a berendezkedésnek: az unokatesók szemében én vagyok a legjobbfej nagynéni, aki egyetemista létére nem átall fogócskázni velük az udvaron, és akkor is vesz nekik rolettit a fagyihoz, ha anya nem engedte meg. Végeredményben egész büszke vagyok erre a státuszra:).
Visszakanyarodva az estéhez, újfent megdöbbentett a különösen két nővérem részéről megnyilvánuló vakbuzgó vallásosság. Egyikük, aki egyházjogász és hittantanár egyszemélyben, valóságos teológiai propagandabeszédet tartott. Saját gondolatainak egyszerű és személyes hangvételű megfogalmazása helyett teli tüdővel fújta az emelkedett és semmitmondó frázisokkal teli egyházi reklámszöveget. S mindezt olyan meggyőződéssel és lelkesedéssel tette, hogy gyanítani kezdtem: talán nincs is saját véleménye, oly mértékben aláveti magát a hivatalos állásfoglalásnak. A férje hasonlóképp korlátolt és szemellenzős meglátásoknak adott hangot. Nem a mondanivalójuk tartalma keltette fel az ellenszenvemet, hanem ez a döbbenetes szűklátókörűség. Elképesztőnek érzem, hogy iskolázott, művelt, tájékozott és más tekintetben széles érdeklődési spektrumú felnőtt ember ennyire merev és rigorózus legyen. Hogy egy többdiplomás értelmiségi ilyen gyermeki együgyűséggel, ennyire egysíkúan értelmezze a hitét. Hát még ha a legidősebb sógorom is bekapcsolódik a diskurzusba! Ő, aki frissen diplomázott a teológián, s vallási ügyekben meglehetősen szigorú, bizonyára még dogmatikusabb elveket vall. Szerencse, hogy elnyomta a buzgóság azelőtt, hogy belemelegedtünk volna a vitába.
Mindazonáltal középső nővérem és férjura elhivatottsága nem lepett meg különösebben, hisz mégis mit várhatnánk egy hitoktatótól? No meg aztán minthogy egy köpésre laknak tőlünk, nap mint nap szembesülök életszemléletük, értékrendjük megnyilvánulásaival (ennek gyakorlati lecsapódása a sűrű gyerekvigyázás a hittanórák, lelkipásztori megbeszélések, egyházi konferenciák, családcsoportos imaórák idején).
Annál jobban meghökkentem a legifjabb nővéremen, akit mindeddig szelíd, türelmes, szemlélődő, elfogadó és nyitott embernek véltem. Hogy mennyire félreismertem! A lombikbébi-programmal kapcsolatban megfogalmazott nézetei olyan vaskalapos és begyöpösödött bigottságról árulkodtak, hogy magam is megijedtem. Leszámítva, hogy a véleménye (miszerint "akinek nem lehet saját gyermeke, az gondolkodjon el azon, hogy mitől is meddő, majd fogadjon örökbe egy árvát") meglehetősen önelégült - s egyben a kegyetlenség határáig érzéketlen - dumának tűnt hat poronttyal a háta mögött, a hozzá fűzött (habzó szájú) keresztény felhangú indoklás, illetve a további társalgás során elejtett vallási megjegyzései már-már középkori felfogást tükröztek. No mondjuk nem csoda: a parányi balaton-felvidéki település, ahol lakik, minden nyáron háromhónapos lelkigyakorlati tábornak ad otthont, ahol a családok hetente váltják egymást, s reggeltől estig boldogan lubickolnak a keresztényi örömködésben. A helyzetet súlyosbítandó, a nővérem férje épp a mozgalmat alapító házaspár legidősebb fia, s nemcsak após-anyós, hanem a faluban lakó további két testvér is elszánt krisztus-követő. Kicsit aggódtam, amikor a tesóm belecsöppent e kis kompániába, nem fog-e neki megártani ez a tömény katolicizmussal átitatott éra. Hát, nem hiába.
Miután feloszlott az össznépi kupaktanács, a bátyámmal és a kedvesével alaposan meghánytuk-vetettük az est tanulságait (bátyám szó szerint, ugyanis a túlontúl savas bor végül kifogott rajta:)). Mindhárman meg voltunk hökkenve azon, hogy az említettek őszintén komolyan veszik mindazt, aminek hangot adtak a korábbiakban. Mintha még mindig gyerekek volnának, fekete/fehérben látják a világot, s a beléjük nevelt hitelveket mindmáig megkérdőjelezés nélkül, szóról szóra elfogadják. Habár talán épp erről szól a hit, szerintem van egy egészséges határ a gondolkodó keresztény és a fanatikus keresztény között. Még azzal sincs baj, ha valaki felnőttként is szilárdan kitart amellett, hogy Isten a Földre bökve teremtette a fajokat, hogy a Sátán mindig ugrásra készen les a megtévelyedő lelkekre, et cetera, - mindenkinek joga van a maga hóbortjaihoz:). Én például meggyőződéssel vallom a mágia létezését, habár racionális szemmel bizonyára orbitális marhaságnak tűnik. Ha valaki megrögzött keresztény, részemről oké, de ha azt érzem, hogy sültbolondnak bélyegez(ne), pusztán mert másképp értelmezem a minket körülvevő csodás világot, - na azt nehezebben nyelem le. Senkinek sem lenne szabad azt gondolnia, hogy abszolút ismeretekkel rendelkezik a világegyetemről. A testvéreim megnyilvánulásai azonban arra engedtek következtetni, hogy feltétel nélkül hisznek a maguk kizárólagos igazában, s valószínűleg kisebbfajta sokkot okozna nekik a hír, hogy külön utakra tértem.
Ami engem illet, hajlamos vagyok önmagamból kiindulni, s a saját felfogásomat másokra vetíteni. Nagyjából általános iskola harmadik osztályára megszabadultam attól a meggyőződéstől, hogy katolikusnak lenni az egyetlen értelmes dolog, amit az ember tehet. Azt, hogy a kereszténység volna Az Üdvözítő Hit, soha nem állítottam (ez persze a neveltetésem gyümölcse, a szüleimé az érdem). Kamaszkoromban néhány évig viszonylag aktív vallásgyakorlatot folytattam (zenéltem egy templomi kórusban, gyakran ministráltam, keresztény ifjúsági táborokba jártam, voltam a Taizé-i zarándoklaton, satöbbi), de még ezidőtájt sem vélekedtem úgy, hogy rosszabb ember volna nálam egy mohamedán, egy buddhista, egy ateista vagy újpogány, csak mert más a hitünk. Amióta a boszorkánysággal barátkozom, még elfogadóbb és rugalmasabb lett a szemléletmódom, s nem csak vallásfilozófiai téren. Automatikusan azt feltételeztem a családomról, hogy hasonlóan toleráns és széleslátókörű emberek, akik bár nem tapsolnának a döntésemhez, de nem is bélyegeznének kárhozatra ítélt, a bűn fertőjében tévelygő nyomorultnak. A tegnapelőtti beszélgetés óta kicsit megrendült a beléjük vetett bizodalmam:) (igaz, nem először). 
Ha eltekintünk ennek a szemléletnek a személyemet érintő esetleges következményeiről, akkor is sajnálatraméltónak tartom, ha valaki ennyire csőlátású. Amint írtam, mióta a pogányság felé fordulván mind nyitottabb lettem, egyre jobban élvezem az ezzel járó, mámorító szellemi szabadságot. Nagyszerű érzés túllépni a belénk ivódott előítéleteken, - mintha szélesre tárnánk egy ajtót a nagyvilágra. Nagyszerű érzés felszabadultan gyönyörködni az emberek sokféleségében, a vallások, kulturális hagyományok, szokások, életmódok és életfilozófiák színpompás kavalkádjában, anélkül, hogy a bármelyikhez való obligát kötődés eltorzítaná a többi megítélését. Mint mikor az ember felülről tekint a tájra, s átlátja annak mélységét, perspektíváját, sokszínűségét. Mintha egy gyönyörű perzsaszőnyeget szemlélnénk, megértvén, hogy a mintázat sok eltérő eleme együtt alkot egy egészet. Mindezt az ítélkezés, állásfoglalás, 'kiajobb' méricskélés kényszere nélkül, az elfogulatlan szemlélődő gyönyörűségével tenni - léleksimogató dolog. Nagyon sok új élménnyel ajándékoz meg, hogy nem valamiféle eszmerendszer szűrőjén át látom a többi embert. S őszintén sajnálom (noha nem lesajnálom) azt, aki - ahogy a testvéreim - annyira elkötelezett bármely filozófia, vallás iránt, hogy nem képes paradigmaváltásra, objektivitásra, attól független, önálló gondolkodásmódra. Még ha boldog is, nem tudhatja, mit veszít a szellemi szabadság hiányával.
Visszautalva a bejegyzés címére, mindjobban kikristályosodik a sajnos nagyon is meglévő ellentét a családom és közvetlen környezetem értékrendje, világképe, életvitele és a magam lelkialkata, hitvallása között. Néha félek, hogy az egymás iránti szeretetünk nem lesz elég túllépni a nézetkülönbségeken. Néha attól tartok, hogy a hozzátartozóim látásmódját oly mértékben befolyásolja a vallásuk iránt érzett elkötelezettség, hogy más emberként tekintenének rám, ha tudomást szereznének eretnek hajlamaimról:). Mindenesetre remélem, hogy nem így lesz. Remélem, hogy elég érett a gondolkodásmódjuk ahhoz, hogy megértsék, nem csak egyféle igazság létezhet, nem csak egyféleképp válhatunk jó emberré, s nem csak egy módon lehet megtalálni az utat Istenhez. 
Édesapámnak van egy kiváló hasonlata, miszerint a hegycsúcsra sem egyetlen ösvény vezet fel. Számos különböző turistaút létezik, amelyek időnként érintik egymást, kapcsolódnak vagy egymás mellett haladnak, máskor látszólag kereszteződnek, ellentétes irányt vesznek. Egyik meredekebb, másik kényelmesebb, de hosszabb, van, amelyik gyors, de embert próbáló, van, amelyik minimális erőkifejtést követel. Ki-ki felkészültsége, fizikai adottságai, a kirándulással szembeni elvárásai szerint dönti el, hogy melyiket választja. De bármily különbözőek legyenek, valamennyi ugyanarra a csúcsra visz fel. S meglehetős arrogancia volna az egyes hegymászóktól azt állítani, hogy 'ez a hegy márpedig ilyen és ilyen', miközben csak egyik oldalát láthatták, míg másnak talán egész más arcát mutatja.  
Hát valahogy így lehet a vallásokkal is, én azt gondolom. S jó lenne megérteni, hogy teljes képet csak akkor kaphatunk a világegyetemről, ha fogjuk az emberiség kulturális hagyományainak színpompás mozaikszemcséit, s összeillesztjük őket. Ha valamennyien felérünk a hegytetőre, s onnan rálátásunk nyílik a teljes panorámára.
Az istenek adják, hogy így legyen!


Áldás - Hulló Eső, 2010-12-31

2010. december 25., szombat

karácsonyi gondolatok

Szenteste.
Olyan volt, mint valami tragikomédia, persze, mi másra számíthattam volna? Végy egy kilencvenegy éves, bájosan szenlilis nagymamát, egy értelmi sérült kishugit és egy öregkorára mind rigorózusabbá váló, buzgón vallásos édesapát, keverd össze alaposan, hintsd meg aggodalmas tyúkanyóra hajazó édesanyád szüntelen kotkodácsolásával, majd azon frissiben élvezd az összhatást... :).
Épp a második énekbe kezdtünk bele, mikor a nagymamám, aki süket, mint az ágyú, fölpattant a díványról, összekulcsolta porcelán-törékenységű ujjait és bejelentette: " Most pedig a legkisebb fog szavalni valamit ". A legkisebb kifejezést természetesen önmagára értette, habár legfeljebb a testsúlyára igaz. Kihúzta magát, és dallamosan vontatott stílusban előadott egy talán óvodás, talán kisiskolás korában megtanult szentimentális karácsonyi versikét. Édesapám persze nem tett le arról, hogy észrevétesse vele a tényt, miszerint épp a Pásztorok, pásztorok... közepén járunk: sztentori hangon bőgve rázendített a második versszakra. Nagymama a füle botját se mozdítva tovább recitált reszketeg, fátyolos hangján; mire apu látványosan magába zuhanva feladta a kilátástalan küzdelmet.
Kicsivel később, vacsora után édesanyámmal és a húgommal üldögéltünk a nappaliban, várva a család maradékát, hogy együttes erővel nekieshessünk az ajándékok kupacának. Anyu biztatta a húgomat, addig is énekeljünk valamit, mire ő vidáman eldalolta az Ég a gyertya, ég... - et, majd folytatta a Csip-csip csókával. Végül mindezek megkoronázásaképp édesapám horkolva elbóbiskolt az ajándékosztogatás kellős közepén, s békésen átszunyókálta az est hátralevő részét, gyűrött csomagolópapírokkal, üres édességesdobozokkal és bongyorított végű, selyemfényő dísz-szalagokkal körítve.
No meg az ajándékok. Idén a szokásosnál is jobban sikerült eltalálni, mire nincs szüksége a másiknak, illetve mit vehetnénk neki, amiből már van egy tucattal.
Édesanyám lelkesen átnyújtott nekem egy Loreenna Mckennit CD-t, s olyan büszke volt, amiért ilyen találó meglepetéssel örvendeztethet meg, hogy alig volt szívem megmondani, az énekesnő összes albuma megvan már vagy két éve. Én egy konyhai mérőedényt és néhány tarka kockás konyharuhát vásároltam neki, ami mindaddig egész eredeti gondolatnak tűnt, míg ki nem derült, hogy a nővérétől kapott további ötöt. Az egyik nagynéném egy magenta és bugyirózsaszín árnyalatokban tündöklő ikeás ágyneműgarnitúrát küldött, aminek sem a paplanhuzata, sem a párnahuzata nem elég nagy a kedvenc paplanom és párnám számára. Nem beszélve a mintázatáról, az egymásba fonódó spirálok kusza kavalkádjáról, amiknek már a látványától is megfájdult a fejem.
Édesapámnak rendkívül fantáziadús módon egy zsebnoteszt ajándékoztam, olyan pirinyó lapokkal, hogy az ő elefántbetűivel legfeljebb két szó fér egy-egy oldalra. Mindennek tetejébe az utolsó pillanatban vettem észre, hogy a jegyzettömb nyilvánvalóan kínaiak, vagy Kínába látogató külföldiek számára készült, mivel majdnem minden felirata kacifántos kínai írásjelekből áll, tartalmazza a turisták számára legfontosabb kifejezések (kérdések-válaszok) kínai-angol szótárát, kínai körzetszámokat, valamint nagyobb kínai városok jelentősebb szállodáinak adatait. Igazán személyre szabott ajándék egy nyugdíjas informatikusnak.
A keresztanyám szokás szerint egy sereg ízléstelen, giccses és céltalan apróságot küldött, amivel a család egyik tagja sem tud mit kezdeni, így hát tovább gazdagítják a zongorán porosodó csecsebecsék halmazát. A nővéremtől egy emutojást kaptam (na ez mondjuk coool :)) - ugyanabban az díszzacskóban, amiben két hónapja a sógorom születésnapjára vett határidőnaplót átadtam.
Miután mindenki lelkendezett egy sort az új szerzemények fölött, aztán elnevettük magunkat és beláttuk, hogy megint gazdagabbak lettünk néhány felesleges holmival, nem maradt más hátra, minthogy szaloncukorba fojtsuk a bánatunk. Ezzel kapcsolatban megállapítottam, hogy a 'Weinacht-syndrome' mintájára létező jelenség a 'karácsonyi zabálódüh'. Az ünnepi hangulat obligát velejárója, hogy rosszullétig esszük magunkat édességgel és süteménnyel. Mintha megnyomnának egy gombot, az ember egyszeriben megkívánja a sok csemegét, és reggeltől estig majszol. Tegnap délután, mialatt az ajándékokat csomagoltam, egyszerre rámtört a kísértés, és szégyenszemre megdézsmáltam az unokahúgaimnak - és öcséimnak vásárolt édességek sokaságát. Kezdem belátni, hogy hiba volt napokkal előre megvenni annyi gumicukrot és nyalókát :).
Félretéve a mókát, valahogy megkopott a Karácsony. Gyerekként a fa mindig nagyobbnak és csillogóbbnak tűnt, az éjszaka tele volt varázslatos titkokkal, az ajándékok halmai pedig a fél szobát elborították. Ahogy az ember felnő, az ünnepekről lefoszlik a bűbáj hímpora. A hangsúly a gyakorlatiasabb kérdésekre helyeződik át: kinek mit ajándékozzunk, mekkora fát enged meg a családi költségvetés, hova tűntek a tavaly vett csillagszórók, elég márványos-e a beigli teteje, időben feltettük-e a tyúkot főni, miért nincs egy használható cellux az egész házban, és így tovább. Heteket töltünk a készülődéssel, s maga az ünnep elvész a sok bába között. Az áhítatteli örömöt megtorpedózza a hajszolódás, a tudat, hogy mennyi kiábrándítóan gyakorlatias előkészület vezetett a 'csoda' bekövetkeztéhez. No jó, tudom, kissé morózus vagyok.
Ami engem leginkább kizökkent a csodaváró hangulatból, az az időjárás. Tegnap délután elvittem Árnyékot sétálni, s miközben a reánk boruló langyos, barna alkonyatban végigcuppogtunk a sártól tocsogó szántóföldi dűlőn, azon töprengtem, hogy a felmelegedés aláaknázhatja a vallásunk spirituális szféráját. Hogy is élhetnénk meg az évköri ünnepek egymásutánját a maga teljességében, ha a téli napforduló idején 15 fok van?! Annyira össze voltam zavarodva - pedig az este nagyon kellemes volt, dehát épp ezaz, mintha egy zivatar előtti félhomályba burkolózó májusi délutánba pottyantam volna. Önmagában véve tetszett ez a hangulat, s a szürke felhőkkel takart ég alatt elnyúló, friss-zöld vetést sarjadzó szántók, meg az őket körülölelő, barna vázzá soványodott fákkal borított árnyas dombok összképe hátborzongatóan szép volt. Közel-s távol nem mozdult semmi, énekesmadarak tétova pusmogása szőtte át az erdőt. A naplemente vérnarancs színei még ott izzottak a nyugati horizontont, megfestve a fellegek hasát. Miénk volt a táj, s beolvadtunk a bársonyos árnyékok közé. Kevéssel az erdő határa előtt leheveredtem egy gyümölcsfa alá, és a kopár, fekete ágak között felbámultam az ónszín égboltra. Szerettem volna felrepülni a magasba, elmerülni mély, mágikus álomba, szellemvilágot látni, révülni, rejtezni, eggyé válni az anyafölddel. Szerettem volna megérteni, mit érez Földanya, amiért erőnek erejével felébresztik téli álmából a kényelem-vezérelt életmód megszállottjai, a dúsgazdag oligarchák, akik nem látnak túl a luxuspaloták csillogásán, a profitorientált, despota multik, a szemüket-fülüket-szájukat eltakaró majmokhoz hasonló politikusok, diplomaták, a fogyasztói társadalmak (köztük hazánk) fejüket a homokba dugó, konyhamalacként hízlalt polgárai, a sebesség, dizájn és összkonform bűvöletét hajszoló tömegek. Mit érez Földanya, amiért minden erőnkkel azon vagyunk, hogy az utolsó cseppig kizsigereljük, kifosszuk, tönkretegyük? Mit érez Földanya, amiért olyan mértékben avatkozunk bele a természet rendjébe, ahogy csak isteneknek lenne szabad? Mit érez Földanya, amiért megmérgezzük a vérét, szeméttel töltjük meg a húsát, üvegházhatású gázokkal pumpáltuk tele a tüdejét, s amiért nem tud lélegezni az egyre terjeszkedő betondzsungelek alatt? Mit érez Földanya, ha látja, hogy a tél közepén kinyíló virágok elfagynak egy héttel később, ha látja, ahogy a neonlámpák fényétől összezavarodott énekesmadarak átdalolják az éjszakát, ha látja, ahogy a nyári hőség sorra szedi áldozatait, ha látja, ahogy amerre az ember lép, sorra pusztul ki a többi faj?
A néma ágak nem adtak választ. A nedves avar, amely melegen simult a hátam alá, szintén hallgatott. A sötétség egyre mélyebbre ereszkedett, s magába fojtotta a hangokat. Talán Földanya még nem döntött. Talán még nem vesztette el a türelmét, bennünk, gyarló gyermekeiben való hitét.
Talán.

Messze kalandoztam a karácsonyi gondolatkörtől, s kissé talán meg is savanyítottam az ünnep ízét. Remélem, nem hiába...

Áldás!
Hulló Eső, 2010-12-25




2010. december 23., csütörtök

mégvalami

Barátocskám - nevezzük Leventének, noha nem annyira deli termete, mint inkább lovagias lelkülete okán - szakállat és bajuszt növesztett. Ha a hajhosszát, valamint a termetét egyaránt megtoldanánk 30 centivel, isteni viking harcos lenne belőle. Így azonban csak egy borzas kis hadnagy, aki harci kalapács vagy mittudoménmi helyett leginkább golyóstollával szolgálja a hont, s legfeljebb űrlapokkal vagdalkozik. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha nem hiányozna a magasságából az a két arasz! 
Ennyi, slussz-passz. Befejeztem.


karácsony

Mmmm, meglegyintett a Karácsony forralt borban pácolódó, sült-gesztenye illatú, aranycsillámos szelleme. Pedig délelőtt a Tescoban tipródva már torkig elegem lett az ünnepi nyüzsgésből, a felfokozott fogyasztói ösztönökre kiélezett akciódömpingből, az illatok, hangok, arcok és díszcsomagolásban tündöklő 'value' termékek áradatából. Közel másfél órányi kínlódás után azzal az érzéssel szabadultam ki a nagyáruház kaotikus forgatagából, hogy "ó, egek, csak legyünk már túl az egész flancos felhajtáson!".
Nade aztán délután találkoztam a legjobb barátommal, ittunk egy kis forralt bort meg puncsot, szidtuk a rendszert, megállapítottuk, hogy a porckopás szar dolog, hogy égbekiáltó igazságtalanság, hogy egyikünknek sincs barátja/barátnője, valamint hogy január vége felé muszáj lesz beiktatnunk egy ordenáré dínomdánomot a helyi rock-kocsmában. Kellemesen illuminált állapotban és az összetartás, összetartozás biztonságot sugalló érzésével megtöltekezve tértem haza. Nem vagyok egyedül ebben a reklámfényektől sziporkázó, kietlen nagyvilágban.
Namost, mivel ennek a 11 sornak a begépelése közel fél órát vett igénybe a sűrű félreütések miatt:), ma estére feladom írói ambícióimat és elszédelgek józanodni.

Áldott éjszakát, Boldog Karácsonyt!
(remélem, pogány körökben sem számít sértésnek ez a kívánság :D. Ha kicsit beszámíthatóbb leszek, majd okfejtek az ünnep magyar nevének eredetéről.)

Hulló Eső, 2010-12-23

2010. december 20., hétfő

fészbúk

Megőrjít a facebook, a falra tudnék mászni tőle. Jó négy hónapja egy meggondolatlan pillanatomban regisztráltam rá, de azóta is bánom. Képtelen vagyok kiigazodni rajta. Ma megkíséreltem szerkeszteni a profilom, és tökéletes kudarcot vallottam. S mintha ez nem lenne elég, az iwiw is dizájnváltással kacérkodik, hogy még átláthatatlanabb és komplikáltabb legyen.
Nem vagyok a közösségi oldalak megrögzött híve. Arra szolgálnának, hogy kapcsolatokat teremtsenek az emberek között? Hiszen a regisztráltak lassan nagyobb társasági életet élnek a cybertérben, mint a fizikai valóságban. Ahelyett, hogy felhívnánk vagy meglátogatnánk egymást, küldünk egy "dear heart" - ot, egy smileyt, egy piát, egy cukormázas virtuális képeslapot. Emblémákkal és státuszszimbólumokkal aggatjuk tele a profiloldalunkat és harsogva hirdetjük "ez vagyok én!", mintha valóban ennyiből állna egy személyiség. Emberi beszélgetések helyett chatelünk, kommentelünk, lájkolunk, megjegyzéseket hagyunk az üzenőfalon és köremaileket küldözgetünk. Egy nagy ölelés tőlem neked, úgy kétszáz címzettel. Szép új világ.

ennyi

2010. december 19., vasárnap

áldozat

Sokat töprengtem mostanában azon, mit is takar ez a fogalom.
Gyermekként meglehetősen idegenkedve tekintettem rá. A bibliai égőáldozatok valahogy értelmetlennek és embertelennek tűntek. Nem láttam semmi logikát abban, hogy a legszebb gödölyét vagy a termés javát tűzre vessük valami láthatatlan és megfoghatatlan istenség számára, akinek minden bizonnyal semmi szüksége efféle földi adományokra. A negatív asszociációkat az is erősítette, hogy a rituálé sokszor keresztény szemszögből elítélendő kontextusban jelent meg. S ha a vallási tartalmat kiollózzuk, maga a cselekedet is felesleges, ésszerűtlen, mi több: kegyetlen aktusnak látszott (különösképp az állat- és emberáldozatok vonatkozásában). Később sem tudtam megbarátkozni a fogalommal. Lehet, hogy önző és szűklátókörű gondolkodásmódra vall, de úgy véltem: ha pusztai pásztor lennék, bizony nem vágnám le a megélhetésem kulcsát jelentő jószágok legszebbikét holmi névleges hálaszertartás okán. A saját életkörülményeim közé átültetve a hasonlatot, aligha lettem volna képes megválni a kedvenc csokimtól vagy plüssjátékomtól egy olyan transzcendens hatalom kedvéért, akinek e dolgok tökéletesen hasznavehetetlenek.
A fentiekből kristálytisztán kiviláglik az a meglehetősen éretlen megközelítés, amivel az áldozatra tekintettem. Kezdetleges értelmezésem tulajdonképpen két kulcsszóba sűríthető: felesleges lemondás. Mindezt súlyosbította a rengeteg gyomorforgató képzettársítás az ilyen vagy amolyan isten(ek) nevében lemészárolt emberekről és állatokról.
Körülbelül két hónappal ezelőtt kezdett bennem motoszkálni, hogy az áldozathozatal más formát is ölthet. Hogy a tartalmi mibenléte sokkal árnyaltabb és kifinomultabb, mint ahogy én azt gyermeki ésszel véltem. S hogy nem csak fájdalmas és keserű lemondást, hanem hálateli, őszinte szívvel történő felajánlást is jelenthet.
Ahogy az utóbbi hetekben sorra meghallgatásra kerültek a fohászaim, ahogy lépten-nyomon belebotlottam az isteni pár gondoskodásának jeleibe, ahogy megéreztem, hogy a szeretetük elkísér, ahogy megértettem, hogy bátran bízhatok bennük, egyre erősebbé vált bennem a vágy, hogy valamiképp köszönetet nyilvánítsak nekik, s erre nem éreztem  elégségesnek a néma, röpke hálaszavakat. Ekkor döbbentem rá, miért is találták ki az áldozatbemutatás szertartását, s mi volna a veleje. Felismertem, hogy az áldozat az istenek iránt érzett szeretet, elköteleződés, hála jelképe, s hogy tárgya nem puszta szimbólum, hanem a számukra felajánlott személyes ajándék. S miként egy kisgyerek is a képességei szerinti legszebb ajándékot szeretné elkészíteni a szüleinek, úgy én is a tőlem telhető legértékesebb dolgot szerettem volna átnyújtani az isteneimnek (ahogy a hajdani pásztorok és földművelők tették).
Ezen a ponton szeretném hangsúlyozni: meg sem fordult a fejemben, hogy bármiféle élőlényt trancsírozzak fel az oltáron:). Még attól is ódzkodtam volna, hogy egy örökzöldekből összeválogatott csokorral kedveskedjek az Isteni Párnak, nem akarván fájdalmat okozni a fáknak.
Mikor a diplomavédésre utaztam, és már káprázott a szemem a tompa megvilágítás mellett kisilabizált, összefolyó betűktől, félredobtam a szakdolgozatomat és a hűvös ablaküvegnek dőlve kibámultam a rohanó sötétségbe. Az istenekhez fordulva fohászkodni kezdtem: segítsenek a másnapi megmérettetésen, segítsenek, hogy összeszedett és kipihent legyek, hogy ne szorongjak túlságosan. Aztán feltettem nekik a kérdést: mivel köszönhetném meg méltóképp a rengeteg támogatást, amit az utóbbi időkben nyújtottak? És mintha válaszul érkezett volna, egyfajta sugallatként felötlött bennem a gondolat: azzal, hogy természetvédelmi pályát választottam, azzal, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy természetvédelmi szakember lehessek, méltóbb módon viszonzom a segítségüket, mint bármiféle tárgyi adománnyal vagy ünnepélyes szertartással. 
Hasonló élmény ért az államvizsga után. A szállásom felé tartva ismét hálát adtam az Úrnak és az Úrnőnek, amiért mellettem álltak a legnehezebb pillanatokban, és megfogadtam, hogy hazaérve valamilyen nevesített rituálét celebrálok köszönetképp. Újfent felmerült bennem az áldozat bemutatásának gondolata, s hirtelen rádöbbentem (vagy az égiek súgták meg?): hisz az egész életem, úgy, ahogy van, nekik szentelt áldozat. Azzal, hogy Samhainkor spirituális értelemben is felajánlottam magam, s most a hivatásommá lett Földanya megóvása, mindenestül az ő kezükbe helyeztem a lelkem, az ő szolgálatuknak szenteltem a jövőm. S ennél több - talán nem is kell.
A felismerés szívmelengető boldogsággal töltött el. Jó érzés tartozni valahová, tartozni valakihez. Jó érzés tudni, mi a célunk, és látni a célhoz vezető ösvényt. Jó érzés, hogy azt adhatom az isteneknek, ami számukra a legértékesebb: önmagamat. Jó érzés, hogy nem kell azon gondolkodnom, miről mondjak le a kedvükért - hisz az övék mindenem..

Az Isteni Pár mosolya ragyogjon rátok úgy, ahogy rám is!:)
Áldás veletek -
Hulló Eső, 2010-12-19

2010. december 18., szombat

utána 2

Takarítottam.
Elvittem a kutyámat, Árnyékot sétálni, közben zenét hallgattam és elmélyedtem a spirituális orgazmusban, ahogy azt elterveztem. Megnéztem egy rakás Supernatural,- és Bones-epizódot, költöttem egy végtelenül bugyuta dalocskát a közelgő Yule örömére, téli díszbe öltöztettem az oltárom, kidekoráltam az ablakom flakonos műhóval, elolvastam egy Agatha Christie-regényt, reggel fél 9-ig aludtam, befejeztem az Árnyak Könyve első fejezetét.
És még mindig nem érzem a várva-várt "van élet az államvizsga után" - feelinget.
Már arra is csak homályosan emlékszem, milyen kimerült és elkeseredett voltam a vizsga előtt. Mintha ködbe vesző álom lenne az egész, megfoghatatlan deja vú, tán igaz sem volt. Hiszen annyira hétköznapi, átlagos és megszokott módon megy tovább az élet...
Talán épp itt van a kutya elásva, talán, ahogy annakidején a 18. születésnapom esetében, azt gondoltam, hogy a lediplomázás majd valamiféle gyökeres, kézzelfogható változást csempész a mindennapjaimba. Hogy miként a jogi nagykorúság, ez is új fejezetet nyit az életemben, csinnadrattás, fellengzős új kezdetet. Mondanom sem kell, a 18. szülinapomat követően nem éreztem lényegi különbséget- és még csodálkozok, amiért ezúttal sem állt meg a világ?
Nem tudom, miért vagyok ennyire levert, nem is kéne gép elé ülnöm ilyen hangulatban, csak hogy pótcselekvés szintű, tartalmatlan bejegyzésekkel romboljam a blog nívóját (már ha van neki egyáltalán).
Hogy a rosszkedvem egy gyakorlatiasabb okát is megnevezzem, nos, nem tetszik, ahogy az Árnyak Könyvébe írtam. Ostobaság, de teljesen ki tud ábrándítani, ha csúnya vagy rendezetlen az írásképem, márpedig az első 25 oldal elég hányavetire sikerült. Pedig igyekeztem. Még rajzolgattam is. Még alá is húztam kiemelőfilccel a kulcsszavakat. A fejezet végére beragasztottam egy szép zöld iratgyűjtőt, hátha később is lesz mit hozzáfűzni.
Aztán felírtam a második főcímet ('Vallástörténet'), és mikor rádöbbentem, hogy
-a, nem ugyanolyan árnyalatú filcet használtam, mint az első főcímhez ('Alapfogalmak')
-b, nagyobb betűkkel írtam, mint az első főcímet
-c, ugyanakkor a betűk a szó vége felé letörpülnek
elment a kedvem a folytatástól.
Ezt hívják maximalizmusnak? :(
Úgyhogy most főműsoridőben duzzogok a hideg szobában (igen, megint elakadt a keringés), és a délutáni tennivalókon mélázok.
Milyen egyszerű volt mindez két héttel ezelőtt! Adva volt a program: tanulás vakulásig:.. régi szép idők :D.

Áldás!
Hulló Eső, 2010-12-18

2010. december 16., csütörtök

utána

Nem is tudom, hol kezdjem.
Azt sem döntöttem el, hogy miről is akarok írni voltaképpen.
Maradjunk a tényeknél: nos, sikerült az államvizsga, ötöst kaptam, gazdagabb lettem egy papírral és egy extra adag önbecsüléssel. Minden jel arra mutat, hogy a szakdolgozatom megtámogatására komponált pizsama-bűbáj, meg a záróvizsga sikerét előmozdító hétfő hajnali szertartás maradéktalanul bevált. Nem csak a kihúzott tételekkel volt szerencsém, hanem a bírálóbizottsággal is. Annak ellenére, hogy össze-vissza hablatyoltam, a huszadát sem mondtam el annak, amit kellett volna (oké, ebben az időhiány is közrejátszott), és a feleletem színvonala meg sem közelítette az előttem vizsgázóét (aki következetes, szakszerű és szabatos módon foglalta össze a mondandóját, szemben az én logikai bakugrásokkal és a tárgyi tudás hiányát elmázoló felszínes rizsával teli szövegelésemmel), végül én kaptam a legjobb értékelést. Az eredményhirdetés után a bizottság tagjai sorra gratuláltak nekünk, s az elnök (a hírhedten rettegett növénytan-professzor) hozzám érve meg is jegyezte, "maga volt a legjobb."
No, hát egyfelől hízott a májam, másfelől a legkevésbé sem érzem korrektnek a végkifejletet.  Ha rajtam múlik, a produkciómat egy kegyelemkettessel jutalmaztam volna. Lehet, hogy alábecsülöm magam, vagy épp túlértékelem a követelményt, de biztos vagyok benne, hogy az az ötös inkább a mágia, mint a szakmai teljesítményem gyümölcse. Ezzel kapcsolatban - pesze nem először - eltűnődtem, vajon mennyire etikus dolog varázslattal befolyásolni egy hivatalos megmérettetést, miközben a többiek keményen készülnek rá? Mennyire tisztességes dolog efféle plusz hátszéllel indulni?
Biztos furcsa, hogy nem kitörő örömmel lelkendezek a diadal felett, - valahogy olyan üresnek érzem magam legbelül. Mindaz, ami kitöltötte az elmúlt öt évemet, egyik pillanatról a másikra elillant a múltba. Az utóbbi hónapokban a szakdolgozatírás, majd a tanulás sürgető kényszere Damoklész kardjaként lebegett a fejem fölött. Éjjel-nappal elkísért, minden percben ott lappangott a tudatom mélyén, undok szorongásokkal ostromolt. Aztán egy huszárvágással pontot tettem az egész mizéria végére, mindössze pár hét halálvágta árán. És most furcsa megbarátkozni a hiánnyal, ami a helyén maradt.
A felkészülési hajszában, ha volt rá pár percem, elábrándoztam róla, hogy milyen jó lesz újra normális emberként élni - addig aludni, amíg jólesik, filmezni, olvasni, sétálni ésatöbbi. Olykor elképzeltem, hogy mindezt a sikeres államvizsga után, mint okleveles természetvédelmi mérnök tehetem, és az valami frenetikus érzés volt. Ha a fikcióhoz hozzácsaptam a másik szakomon írt zéhák remélt eredményét, valóságos szupermennek (vagy inkább Csodanőnek?:)) éreztem magam. De mostanra valahogy lecsengett az egész. A győzelemittas örömujjongás elmaradt. Időnként hullámokban rámtör a felismerés, hogy immár nekem is van egy végzettségem, és ez meglehetős megkönnyebbülést okoz, de a szuperhős-feeling csak nem jön. Még az sem indukált robbanásszerű eufóriát, amikor teljes hangerővel bömböltetve meghallgattam az AC/DC Rising Power c. dalát, pedig hajajj... :)
Biztos rálapátol a helyzetre, hogy a szobámban hatalmas a kupi. Mikor elutaztam, pedáns rendet hagytam magam után, amit aztán hazaérve két perc alatt fenekestül felforgattam. A mostani állapot arra a befordult, szétcsúszott önmagamra emlékeztet, aki oly sokszor felszínre bukkant az elmúlt év során. Talán kicsit helyrebillen az öntudatom egy kiadós takarítás után, úgyhogy alighanem ez lesz az ünnepi program mára...
Majd még írok, ha lesz mit:)
Áldás - Hulló Eső

2010. december 13., hétfő

éber kóma

Most ért véget a napom...
... vagy most kezdődött a holnap?
A mai menetrend a szokásos módon alakult: fél nyolc fele felébredtem, felkaptam az első, kezem ügyébe eső államvizsga-tételt, és nekiültem a tanulásnak...
... két perccel ezelőtt pedig leraktam a jegyzetet.
Most már nincs is más hátra, mint rendet tenni, összesöpörni, megfürdeni, hajat mosni, aztán egy röpke bűbáj (elvégre ahány ház, annyi szokás - akarom mondani, ha már a magolás nem ment, legalább némi mágia álljon a pártomon:)), talán némi Supernatural és szundi.
Holnap? Holnap felkelek fél nyolckor, felkapom az első, kezem ügyébe eső államvizsga tételt, és....

Áldott éjszakát!
Hulló Eső

(ígérem, nem sok hasonlóan alulfejlett bejegyzés várható, kedden levizsgázok, és akárhogy sikerül is, egészen biztosan jobb kedélyem lesz utána. Már most arról ábrándozok, hogy milyen jó lesz újra eleget aludni, rendesen enni, futni vagy csak kutyát sétáltatni és zenét hallgatni, olvasni, ajándékokat készíteni és recepteket kiagyalni a nagy össznépi karácsonyi kajáláshoz. Tulajdonképpen az sem érdekel, ha megbukok - amire sajnos reális esély mutatkozik - , csak érjen véget ez az agyonhajszolt időszak... Olyan sokszor volt lelkiismeretfurdalásom mostanában, amiért nem voltam képes egy percre megállni és elgyönyörködni a körülöttem tobzódó szépségekben, nem tudtam magam önfeledten átadni egy-egy léleksimogató dalnak, áhítattal teli pillanatnak. Minden gondolatomat kitöltötte a tanulás sürgető kényszere. Tegnap este a lemenő Nap ragyogó szivárványt festett a keleti horizonton gomolygó szürkés hófelhőkre, és én épp csak kipattantam az erkélyemre, rácsodálkoztam, aztán visszatemetkeztem a vegetációismeret lázas ismétlésébe. Utáltam is magam érte...

2010. december 8., szerda

nomenclatura

Az államvizsgára készülve újra és újra szemet szúr, milyen fantáziadús és árnyalt elnevezésekkel operál a magyar köznyelv egy-egy taxon, illetve földrajzi egység vonatkozásában. Gondoltam,  közzéteszek egy rövid jegyzéket az általam ismert legkacifántosabb növénynevekből, de aztán elhalasztottam a projektet :). Viszont kies hazánk földrajzát tanulmányozván belebotlottam a Pilisbe, és azon belül is számos olyan kifejező és képzetgazdag tulajdonnévbe, hogy csak na. Íme néhány:
- Holdvilág-árok (jól hangzik egy boszorkány fülének, nem? Mi több, állítólag ősi kultuszhely.)
- Dobogókő (hát nem is ragozom... aki tudja, tudja:)).
- Vadálló-kövek
- Prédikáló-kő
- Búbánat-völgy
- Hideglelős-kereszt
- Nagy Csikóvár
- Tólak (ok - kis, elláposodó tavacskák)
- Kétbükkfa-nyereg
- Szentlélek-patak
...
varázslatosan mesebeliek, nem?
már csak egy Borbuggyan meg egy Bakacsin-erdő kéne, és rögvest Középföldén érezném magam:).

Áldás!
Hulló Eső, 2010-12-08

u.i.: nem bírtam megállni, szóval íme, ízelítő a botanikai ínyencfalatok tárházából:
"szúnyoglábú bibircsvirág" :)
folyt.köv.

2010. december 5., vasárnap

depi, ahogy beígértem

hétfőn lesz a diplomavédésem.
elkészítettem a prezentációt, 51 dia lett, végighadartam csak a legfontosabbakra szorítkozva, 50 percbe telt. A megadott limit 15 perc.
ma este felutazok Sopronba, de még azt sem tudom, hol alszok, választhatok a duhaj néptáncosokkal teli volt albérletem meg a vasútállomáson éjszakázás között
(no nem mintha én nem lennék duhaj néptáncos, de a szakdogavédés előtti este valahogy nem vagyok abban az arconpörgős hangulatban)
felhívtam egy kolis haveromat, hogy érdeklődje meg, van-e még hely a koleszban egy éjszakára. A srác botrányosan másnapos, tegnap gólyabál volt, szerintem azonnal visszaaludt a hívásom után
kezdek kiborulni
:(

2010. november 30., kedd

életjel

Az istenek áldása szálljon minden fizikusra, különösképp Bakszakáll tanár úrra - sikerült a zéhám!!! :D

2010. november 29., hétfő

még mindig para

még mindig nem érkezett visszajelzés a konzulensemtől a szakdolgozatomat illetően
nem tudom, megkönnyebbülést vagy aggodalmat kéne-e éreznem
napról napra rettegve várom a lesújtó kritikát, s amikor látom, hogy nem jött újabb üzenet, fellélegzek
ugyanakkor másnap még több szorongással telve lépek be a gmail-re újfent
ördögi kör

2010. november 27., szombat

mélyrepülés

Nem akartam a cohkka feletti örvenkedésemet borúlátóbb gondolatokkal folytatni, de muszáj.
Akárhogy szépítgetem a dolgot, úgy érzem: összecsapnak a fejem felett a hullámok. Fullasztóan telepszik rám a tudat, hogy az elmúlt közel öt és fél év minden munkájának a következő három hétben kéne eredményt hoznia. Minden eddigi erőfeszítésem, a vizsgákra, zéhákra, gyakorlatokra és házidolgozatokra fordított összes energia lényegében arra csúcsosodott ki, hogy eljussak ide: a diplomavédés és az államvizsga küszöbére. Mondhatnánk úgyis, hogy mindaddig, amíg nem teljesítem utóbbiakat, minden eddigi részsiker, apró győzelem tulajdonképpen semmitérő. Bármit profitáltam is belőlük menet közben (tárgyi tudást, tanulási módszertant, koncentrációs készséget, élettapasztalatot, stb), a bukás tükrében nem tudnám értékelni e "járulékos hasznokat".
 A szakdolgozatom fogadtatásáról még mindig semmi hír, úgyhogy továbbra is kétséges az eredmény. Az államvizsgáról kiderült, hogy a leghúzósabb része minden bizonnyal a természetvédelmi jog lesz, amelyet én nagyvonalúan az utolsó hétre ütemeztem.
Szerdán afféle "hagyjatok csendben megdögölni" - hangulatban voltam, csütörtökre ez továbbfejlődött az "ide a rozsdás bökőt" - lelkiállapottá, mostanra pedig vérben forgó szemekkel fantáziálgatok arról, hogyan dobok bombát mindkét egyetemre.
Annyira elképesztően hihetetlennek tűnik, hogy kicsivel több mint két hét múlva - akár így, akár úgy -  túl leszek a nagyján! Persze ha az államvizsga netán nem sikerülne (amire azért van némi reális esély), s mellette a gyógynövényes szakon is elbaltázom a zéhákat, tehát az egész félév egy tökéletes csődsorozattal zárul, az valószínűleg némiképp oxidálja majd a karácsonyi hangulatot. Bele se merek gondolni.
Oké, már megint túlspilázom a dolgot. Eddigi tanulmányaim során minden nagyobb lélegzetvételű vizsga előtt belehajszoltam magam valamiféle öngerjesztő pánikörvénybe. Az utolsó napokat a csúfos bukásról vizionálva, mélységes depresszióba süllyedve vegetáltam át, öntudatvesztésig ismételve és ismételve a tételeket, miközben úgy éreztem magam, mintha a társadalom megbélyegzettje, érinthetetlen pária, leprás haldokló vagy valami hasonló, magányra és megvetésre kárhoztatott nyomoronc volnék. Emlékszem, mikor fás szárú fajismeretből vizsgáztam: előző éjjel a monitor előtt görnyedezve magoltam, és elmondhatatlanul irigyeltem a vizsgán sikeresen túljutott lakótársnőmet, amiért fényűző gondtalanságban fürödve mókázott a barátjával. Úgy éreztem, egyszerűbb volna másnap egyenesen a vágóhídra vonulni bégetve, mint betenni a lábam a Növénytani Intézet kapuján.
Hiába mondogatom magamnak, hogy mostanra már oly mindegy, hogy decemberben vagy esetleg jövő nyáron teszem-e le az államvizsgát, hogy a szakdolgozat leadása volt az igazi mérföldkő, a többi már csak hab a tortán, egyre kevésbé hiszem el. Ösztönszinten rágörcsölök a témára, mert az a rohadt teljesítménykényszer arra sarkall, hogy csináljam meg most, mégha beledöglök is.
Félek. Röviden és tömören.
Vajon miért nincs bennem elég hit, hogy bízzak az isteni közbenjárásban? Nem vagyok elég alázatos, elég elkötelezett? Az Úr és az Úrnő annyit segítettek az elmúlt időszakban, és én mégsem tudok teljes szívemből rájuk támaszkodni. Talán még mindig nem veszem elég komolyan a vallásom: talán még mindig csak eljátszom, hogy boszorkány vagyok, eljátszom, hogy varázsolok, s gyermekként örülök a sikereknek, de a megpróbáltatások elől visszamenekülök a konvenciók világába, a racionalitások józanul és kiábrándítóan rideg, stabil talajára.
No, hát nem leszek kételkedő gyaur és punktum. Mit nekem nyolc zéhá meg egy államvizsga, ha mellettem állnak az égiek (meg némi bűbáj)? :)

(bárcsak őszintébb lenne az a szmájli
valahogy kifogyott belőlem az ösztönös indíttatás, hogy valamiféle pozitívumra hegyezzem ki a mondókám végét
csak a rend kedvéért biggyesztek oda egy-két derűlátó frázist)

Áldás kísérjen mindenkit!
Hulló Eső, 2010-11-27

apocalyptica - cohkka

mmmmm....

2010. november 26., péntek

grrr

Ma jutott először amúgy istenigazából az eszembe, hogy elátkozzak valakit.
Nevezetesen a fizikaprofesszorunkat, hívjuk Bakszakáll tanár úrnak (hogy legalább ily módon kiélhessem gyermeteg bosszúmat). Persze ha félretesszük a hőzöngést, be kell ismernem, hogy soha nem folyamodnék a 'sötét oldalhoz', de a kísértés kétségtelenül nagy.
Kedden a félév anyagából írunk. Itt kell kitérnem arra az apróságra, hogy a jövő héten további öt zh várható, az azt követőn pedig - a diplomavédésemen kívül - még három esedékes.  S ha túléltem mindezt, épp csak egy hétvégényi időm lesz a feltámadásra, jön az államvizsga.
Szóval, vissza az isteni tudományhoz - tököm tele van azzal, hogy a szakmánktól fényévnyi távolságra eső tantárgyakat erőltetnek ránk pusztán azért, hogy az oktatóknak szaporodjon az óraszáma, meg hogy legyen mivel kisámfázni a képzés négy szemeszterét. Mi a jó fenének kell beleverni egy leendő gyógynövénytermesztő fejébe a fizikát, méghozzá egyetemi szinten?! Oké, a tanultaknak vannak a gyakorlatban is hasznosítható motívumai. Viszont hogy a félév során ismertetett több mint száz képletet fejből be kell vágnunk, és képletgyűjtemény alkalmazása nélkül vizsgázunk, azt felháborítónak találom - és most viktoriánus finomsággal fogalmaztam.
Estére egész rendesen felspannolta magam a dolgon, merthogy közel nyolc órányi vegetációismeret - tanulást követően még belefogtam a fizikába is. És nem elég, hogy minden nyüves jelölést, minden agyament képletet be kell(ene) nyalni - azok rendre hibásan szerepelnek a jegyzetben! Nem mintha valami géniusz lennék, vagy ilyesmi, de annyi fix, hogy a nyomás jele P és nem 'ró', vagy hogy a viszkozitási együttható 'mű' és nem 'n', márpedig ezek újra és újra keverednek. Nem beszélve az itt-ott tapasztalható logikai ellentmondásokról, meg arról a kimondhatatlan utálatos jelenségről, hogy ugyanazon (idióta)(görög) betűk különböző témakörökben különböző mennyiségeket, paramétereket takarnak. 30 oldalon végigrágtam magam, megoldottam egy-két mintapéldát és a teljes idegösszeomlás határára sodródtam. Világéletemben hadilábon álltam a reál tudományokkal, fizikáról pedig hét éve nem hallottam,- hát íme "merry meet again".
Egyszóval mostanra már nekem is olyan hörgi-börgi fejem van, hogy akármilyen halálüvöltős metált el tudnék énekelni őszinte átéléssel - még Somának is "átjönne".
Abbahagyom.
Az a legrosszabb, hogy Bakszakáll prof. voltaképpen egész rendes fickó, miegyéb, ráadásul édesapámat régről ismeri, és ha nagyon megerőltetem magam, még nekem is beúsznak halovány gyermekkori emlékek róla, leginkább strandolós-vitorlázós közegben. Egyszóval még csak utálni sem tudom teljes szívből.
Bahh.
Tudom, a fentiekből látszik, hogy mégsem veszett ki belőlem nyomtalanul a kamaszkori hisztéria. A következőkben a színvonal további exponenciális csökkenése várható, az államvizsgáig bezárólag.

Áldott éjszakát!
Hulló Eső

p.s.: hogy valami szépről is megemlékezzek - havazik odakint! :)

2010. november 25., csütörtök

conclusion

Magasságos egek, hogy milyen fenemód zseniális ötlet az egyik legszebb akusztikus hangszerrel (csellóval) metált játszani!! Szeressük az Apocalypticát. De nagyon. :)














2010. november 23., kedd

továbbá

Igen, a blogot használom feszültséglevezetőnek.
A tortillachipsen, a Supernatural-en, az ACDC-n és a kényszeres ábrándozáson kívül.

Apropó, ábrándok: azon kaptam magam, hogy lányos izgalommal készülődök az egyetemi gólyabálra. Pedig soha nem voltam az a kellemkedős-kiöltözős típus. Talán az évfolyamtársaim a hibásak, ők ugyanis ízig-vérig nőként (mi több: némelyikük fülig szerelmes nőként) máris fejest ugrottak a ruha-smink-ékszerek-cipő-frizura kérdéskör áthatolhatatlan labirintusába.
Van egy kedves kis barátném, aki kimondatlanul is nagy reményeket fűz az estélyhez. Olyan szívmelengető látni a benne lobogó, hamvasan ártatlan és kamaszosan üde lelkesedést! Emlékeztet rá, milyen volt 5-10 évvel ezelőtt szerelmesnek lenni, álmodozni, vágyakozni, terveket szőni és időnként persze csendes mélabúba süppedni a rajongott személy irántunk tanúsított közönye láttán. Milyen eleven, milyen mély, milyen túláradó érzelmekkel tud eltölteni egy arra fogékony ifjú személyt egy ilyen ünnepélyes, felfűtött, csillogó alkalom! A vége persze zokogás lesz valamelyik félreeső, félhomályos lépcsőn ülve, ahol elég hideg van ahhoz, hogy az ember védekezően beburkolózhasson a kabátjába, de a báli muzsika még odaszüremlik, hogy legyen, ami életben tartja a csalódás fájdalmát. Nem is tudom, láttam-e olyan táncestet, amiből kimaradt volna a barátnői által pátyolgatott, pityergő hajadon nagyjelenete, valamikor a kora hajnali órákban.
Tudom, rosszmájú vagyok, szarkasztikus, cinikus, mi több, úgy beszélek, mintha a szakállam már a térdemet verdesné. Nos, reméljük, soha nem fogja, s talán csak azért igyekszem elbagatellizálni a témát, hogy ne keserítsen el annyira a tény, miszerint a kamaszkorból kilábalván én már nem élhetem meg ugyanolyan intenzitással mindezen édesbús, emlékezetes momentumokat... Nem beszélve arról a még siralmasabb helyzetről, hogy nincs is ki után búslakodnom, s idővel a magány annyira elhatalmasodik a bensőnkben, hogy még a reménytelen epekedés, a szerelmi bánatban és csokifagyiban dagonyázás is emberibb állapotnak tűnik, mint ez a fajta érzelmi aszkézis.

Áldás!
Hulló Eső

szép anyanyelvünk

A 'minden napra egy mélyenszántó gondolat' - projekt keretében szeretném közzétenni mai szellemi betevőm eme lelket és szellemet gyönyörködtető morzsáját:

"... Ezek esetében ugyanis a standard körülmények között lejátszódó reakció végén a fotometrálás után egy jól ismert moláris extinciós koefficiens ismeretében egyértelműen kiszámítható az anyag mennyisége... "

Vajon csak nekem törött bele az agyam, mint szegény Szörnyeteg Lajosnak (utalok itt Lázár Ervin 'A négyszögletű kerek erdő' c. klasszikusára) ?!

2010. november 22., hétfő

visszaszámlálás

Oké, újrakezdődött a szorongás. Ahogy mind közelebb és közelebb settenkedik a diplomavédés és az  államvizsga időpontja, úgy válok egyre stresszesebbé. Rohamtempóban falom a tételeket, lépten-nyomon rádöbbenve, milyen sokat felejtettem, közben igyekszem tartani a frontot a másik szakomon is, ahol lassan elérjük a félévközi zh-k kulminációs pontját. A konzulensem, akivel az elmúlt egy évben gyakorlatilag egy szót sem beszéltem (nem hirig, hanem a szakdolgozatommal kapcsolatos tétlenségem folytán), nemrég írt, hogy kézhez kapta a munkámat. A gyomrom öklömnyi csomóvá zsugorodott ennek olvasatán (nem mintha amúgy sokkal nagyobb volna egy felnőtt öklénél, de hagyjuk a biológiát, én itt most képes beszéddel élek). Minekutána a véleménye kikérdezése és a tanácsai megfogadása nélkül, a saját szakállamra ütöttem össze az irományt, félek, hogy sok hibát fog találni benne. Én magam nemrég eszméltem rá egy ordenáré szakmai hiányosságra és egész biztosan van néhány számadatokat illető és tárgyi tévedés is. Mindenkitől azt hallottam, hogy úgysem fogják végigolvasni, ne aggódjak bagatelle mulasztásokon, nem érdekel senkit, mit írtam, csak legyen kész. Nem mintha ennek szellemében tökéletesen félrvállról vettem volna a tartalmat, de példának okáért nem szőröztem túl sokat azon, hogy kies hazánkban 3925 avagy 4009 barlang van-e, és hogy ezek összhossza valóban annyi, amennyinek a szakirodalmi forrásom 10 évvel ezelőtti felmérése állította.
Fő mumusom mégis a plagizálás réme. Minden felhasznált forrásművet részletekbe menően feltüntettem, még a webes hivatkozásokat is, és amennyire emlékszem, semmit nem emeltem át szó szerint, hacsak nem idézőjelek közé illesztve. De azért szégyentelenül beledolgoztam a szövegbe a dolgozathoz összeolvasott irodalmakat. Félek, hogy valakinek előbb-utóbb szemet szúr a dolog.
No és végül, de nem utolsósorban: a szakmai vonatkozások. Vajon jól értelmeztem a geológiai szakkifejezéseket, ábrákat, diagrammokat? Vajon jól kapcsoltam össze a különböző ősföldrajzi eseményeket a különféle kőzettípusok keletkezésével? Vajon reálisak és következetesek az ok-okozati összefüggések, vagy jól elbaltáztam az egészet? Vajon számon fogják-e kérni rajtam, hogy értem-e mindazon hajhullatóan nyakatekert terminus technikusokat, amiket belefoglaltam a leírásba? Mert bizony némelyikkel hadilábon állok... :(
Gőz kieresztve, befejeztem.

Áldott éjszakát!

Hulló Eső, 2010-11-22

2010. november 20., szombat

-...-

már megint az utolsó pillanatban döbbentem rá, hogy Holdtölte van
én meg piszmogok itt holmi gyöngyvirágos tölgyesekkel és borókás-nyarasokkal
mindenesetre áldott esbatot mindannyiótoknak!:)

Hulló Eső

2010. november 18., csütörtök

kiütéses vereség

Paff vagyok.

No nem a bűvös sárkány, hanem úgy amúgy. Értitek.
Államvizsga-tételek. Fizika mérési gyakorlat. Kémia zéhá, utána pancsolás holmi savakkal. Gyilkos tesióra, a harmadik futógyakorlat utána pulzusszám 200/perc. Lovaglás, önként és dalolva kengyel nélküli tanügetés (igen, ilyen mazochista tudok lenni.) A végén valósággal lefolytam a ló hátáról.
az imént csörgött a telefonom, először fel sem álltam a fotelból, gondoltam, ha fontos az illetőnek, majd újrahív. Az volt, két percen belül megint rázendített a ketyere, hát elvonszoltam magam az ágyig, lerogytam rá és belebonyolódtam a csevejbe. Aztán négykézláb másztam vissza a karosszékig.
és nem csak fizikailag kerültem padlóra (kac-kac, egy újabb egetrengető szóvicc). nem is folytatom.

Azt azért elmondanám, hogy ennél sokkal magasabbröptű gondolatokkal készültem.
majd legközelebb, ha túlestem a krízisen:)

Áldás reatok, béke poraimra:)
Hulló Eső

2010. november 14., vasárnap

törvényszerűségek

tegnap két sorsfordító felismerést tettem
az egyik az a megállapítás, hogy túlságosan is beszippantott ez a szép új cybervilág. Amikor az 'alkimistakódex' szót 'alkimistacodecs' - ként vizualizálod, ott már gondok vannak.

a másik, hogy a 'finomfőzelék' kifejezés a paradoxon típuspéldája.

2010. november 12., péntek

lélektánc

A mai napot ismét semmittevésben tespedve töltöttem. Érdemi aktivitásom abban merült ki, hogy délelőtt bementem a könyvtárba meg a papír-írószer boltba, aztán írtam másfél oldalt az Ányak Könyvébe, végül az ingám segítségével megkerestem a pár napja elkallódott kedvenc töltőtollamat (mily nemes feladat!). A maradék közel 8 órát evéssel, filmezéssel és olvasással próbáltam elütni.
Ohó, van ám hírértékű újdonság: tegnap váratlan felindulásból leadtam a szakdolgozatom. Mindössze kétszer két óra autózás és további negyven perc gyomorgörcs szükségeltetett hozzá.
Hazafelé menet egészen elbűvölt a búcsúzó őszi napsütésben fürdő táj látványa. A levegő kristálytiszta volt, fények és színek valóságos orgiája tobzódott körülöttem. A fákon árválkodó meg a földön szétszóródott rozsdabarna levelek lángolni tetszettek, az ég kékje kápráztatóan szikrázott, a rajta hömpölygő habfehér felhőmonstrumokra izzó aranyszegélyt hímzett az alkonyat. A távolság megszűnni látszott: a kontúrok kiélesedtek, a kilométerekre levő dombokon egyesével ki tudtam venni a barna vázzá soványodott, katonás rendben sorakozó fákat. Annyira valószerűtlen ez a rengeteg, lázasan élénk árnyalat, a már-már szemfájdítóan határozott körvonalak, a mindenen elömlő tündér-csillogás, mintha nem is az anyagi valóságot látnánk. Mintha egy pillanatra összeolvadna a fizikai sík és a szellemvilág - a dolgokon átszüremlenek platóni ideáik. Mintha a hétköznapok szövete felfeslene, hogy alóla kibukkanjon Álomország, a maga varázslatos szépségével...
Ilyen délutánokon a mennybolt oly hatalmasra dagad, hogy a létünk porszemnek tűnik alatta. Ilyen délutánokon nem bánnám, ha beleolvadnék a napsugárba, elmerülnék az ég végtelen óceánjában. Ilyen délutánokon valahogy lazábbak a kötelékek, amelyek az élethez fűznek, talán mert tapintható közelségbe kerül a titokzatos túlpart. Ilyen délutánokon azt gondolom, ha most meghalnék, boldogan halnék meg, mert mindent láttam, amit érdemes.
Ha a fentiekből netán arra következtetnétek, hogy depresszív hangulatba kerülök bizonyos időjárási együtthatók hatására, épp ellenkezőleg, szertelenül felszabadult és boldog vagyok, a lelkem szárnyalni vágyik. Minden porcikám ujjong, hogy él, és hálás vagyok, amiért ilyen szépséggel örvendeztetnek meg az égiek. Úgy érzem, ennél gyönyörűbbet nem is kívánhatnék, s ha most kéne megválnom ettől a léttől, annak tudatában tenném, hogy nem mulasztottam el a fontos pillanatokat.
Befejezem az emós monológot (vagy nem az emósok a nagy halálrajongók? Nem tudom követni a 18 éven aluliak körében tobzódó szellemi divathullámokat. A keresztapám fia 'indis'. Azt se tudom, jól írom - e, mindenesetre amit tudok, hogy a barátaival épp a '60-as évek legendás zenekarait sztárolják, úgyhogy bevágódtam nála egy digitalizált Beatles-diszkofgráfiával:)). Lényeg a lényeg: szép ez a november.

Áldás kísérjen mindenkit!
Hulló Eső

(és igen, csak azért nem adtam a kézenfekvő "édes november" avagy "dance until we die" címet a bejegyzésnek, hogy ne tűnjek túl dekadensnek.)

2010. november 10., szerda

nem is tudom...

Most majd kiderül, meddig lehet rángatni az istenek bajuszát. Vajon mit remélhetek egy gyűrött pizsamafelsőben és gyalázatosan leharcolt mackónadrágban végrehajtott bűbájtól?:)

2010. november 8., hétfő

done

Kivégeztem a szakdogámat.
Volt idő, mikor nem hittem, hogy valaha is elkészül. A két évvel ezelőtti témaválasztás óta olyan keserves lassúsággal, olyan vontatottan, olyan kelletlenül írogattam, mint aki rég elkönyvelte a végleges kudarcot. Szó mi szó, néhanapján biztos voltam benne, hogy soha nem fejezem be. Áthatolhatatlan, leküzdhetetlen akadálynak tűnt, fenyegetően fölém tornyosuló, megmászhatatlan falnak. Aztán augusztusban elkapott a lendület, és tessék, eltelt három hónap, a diplomamunka pedig itt hever előttem az íróasztal mellett álló, rusztikus széken, feketébe kötve, takaros, aranyszín feliratokkal. Valószerűtlennek érzem. Oly sokáig küszködtem vele, annyi szorongást, aggódást, kínlódást okozott; meghatározó szerepet játszott az elmúlt másfél év érzelmi mélyrepülésében; fenyegető árnyként tornyosult a mindennapok fölé, s én kétségbeesetten próbáltam ignorálni sürgető jelenlétét. Most meg nevetségesen hétköznapinak, már-már ártalmatlannak tűnik. Hát ezért volt a nagy felhajtás?
Nem édes a győzelem íze. Inkább szégyenkezem, amiért ilyen nagy feneket kerítettem neki, ekkora hűhót csaptam körülötte. Betoji nyuszi vagyok, hogy így berezeltem egy kétujjnyi vastag, műbőrbe csomagolt irománytól.
Gondolom, a fentiekből kiderült, hogy megint bedarált a gépszíj. Majd folytatom, ha már kialudtam a morcot.

Áldás reátok!
Hulló Eső, 2010-11-08

2010. november 7., vasárnap

árnyak könyve

No, megejtettem az első tollvonást az Árnyak Könyvében. Ideje volt, hónapok óta porosodik érintetlenül az oltáron. Az első oldalra felírtam fenyőzöld, gótikus betűkkel, hogy "Árnyak Könyve", aztán kidíszítettem aranyszín kacskaringókkal (tudom, giccs, giccs). Nem valami egetrengető teljesítmény, de kezdetnek megteszi.:)

Áldás!
Hulló Eső, 2010-11-07

2010. október 30., szombat

supernatural s04e07

Kétségkívül aktuális; az epizód cselekménye egy Halloweenre készülődő, tökéletesen hétköznapi kisvárosban bonyolódik, ahol a hamvas pompomlányka bőrében tetszelgő, circa 600 éves boszorkány épp megidézni készül a pokolra száműzetett Samhain istent (oops, jelen esetben démont). Hát, mit is mondhatnék...
Már épp eljutottam volna odáig, hogy felülemelkedjek az ütemesen ismétlődő sémákon, -mint amilyen Dean nagytesó - komplexusa, vagy az, hogy egyik vagy másik hősünk egészen biztosan a halál küszöbén agonizálja át a "katartikus" végjátékot (lévén hogy a meghalás-feltámadás afféle örökletes betegség a Winchester családban); még az sem borzolja az idegeimet túlságosan, hogy egy apokaliptikus háború küszöbén állunk, amelyben démoni seregek és náluk nem kevésbé kegyetlen angyali erők csapnak össze; vagy hogy Sam a saját térfelükön is kezdi kenterbe verni a gonosz lelkeket a maga 'ártalmatlan' médiumi képességivel; elsiklok az afféle bagatelle dolgok felett, hogy a világvége egyik előjeleként érkező, haragos kísérteteket egy háromsoros varázsige meg néhány száraz növény tűzre vetése megállítja; de azért mindennek van egy határa, a mundér becsületét muszáj megvédenem. Méghogy Samhain démon?! És miért gonosz az összes boszorkány?
Szerintetek is túl sokat ülök a tv előtt?
:)

Áldás - Hulló Eső, 2010-10-30

2010. október 29., péntek

supernatural

Körülbelül két héttel ezelőtt rákaptam az Odaát- ra (Supernatural), amiről azt gondoltam, íme az ízig - vérig nekem való sorozat. Amikor az első epizód nagyjából 10. percében elhangzik, hogy a pentagramma minden közkeletű asszociáció ellenére a gonosz ellen védelmező szimbólum, gondolatban kitüntettem a forgatókönyvírókat. Azóta a lelkesedésem exponenciálisan hanyatlik: oké, a srácok még mindig helyesek, és némelyik szituáció, párbeszéd, konfliktus egész életszagú, node ez a démonháborús-pokolkapujás-luciferfeltámadásos téma már facsarja az orrom. Aztán meg ott a jól megszokott, már-már unalmassá váló melodramatikus sablon: az epizód elején a fiúk jól összevesznek valami apróságon, a vitában előbb-utóbb elhangzik az 'apa' szó, amit makacs duzzogás követ; majd a cselekmény záróelemeként könnyes-lelkizős kibékülés következik be, amelyet Dean-féle "szipogva fixírozom a cipőm orrát és még véletlenül sem ölelem meg a kisöcsit" póz koronáz meg (miközben Sam kiskutyaszemeiben szintén könnyekkel bámul rá, épp csak nem pitizve). A fiúk olyannyira machók, hogy még a halál torkából szabadulva is rettenetesen kemények, meg minden, persze aki egy évadban kétszer is feltámad (némi költői túlzással), annak az életveszély ugye már smafu.
Nem beszélve a szakmai pontatlanságokról. Épp az imént végeztem ki a 3. szezon 9 - es epizódját, amelyben a Winchesterek egy bevadult kovennel kerülnek szembe. A boszik athaméval vagdossák magukat, az Árnyak Könyvéhez imádkoznak és eladják a lelküket egy démonnak. Ezek után talán nem meglepő, ha egyikük még embert is öl, méghozzá egy kukacos fél sült pulyka meg egy véres fogkefe felhasználásával. 
Mi jöhet még?!
:)

Hulló Eső, 2010-10-28

2010. október 27., szerda

familiárisgyanús

hiába, macskák.... :)

apropó

Lassan illendő lesz bemutatnom valami hálaszertartást az isteneknek. Ma megtudtam, hogy a hétfőn írt zh-m -különféle szerencsés körülmények közrejátszásának eredményeképp- kimagaslóan jó lett. Senkit nem akarok a részletekkel untatni, elég az hozzá, hogy egy gyerekkoromtól kezdve szívből megvetett és csak a túléléshez szükséges mértékben tanult tantárgykörből írtunk, és én már jóelőre rettegtem :). Igaz, tanulgattam is, már amennyire tőlem telt, no meg a felkészülés crescendójaként elvégeztem egy végtelenül lebutított szerencsehozó-varázslatot. Felhasználtam hozzá egy kis borostyánkövet, amelyet aztán másnap nyakláncként viseltem, és hát minden jel szerint bevált, szóval most :))) S mivel nem ez az első alkalom a közelmúltban, hogy valamely kérésem meghallgatásra talált, azt hiszem, ideje volna köszönetet mondani. 

csak ennyi

Áldás kísérjen benneteket
Hulló Eső, 2010-10-27